Eredet
A zsoltároskönyvtől a szemekig
Az ókori és a középkori Egyház
Évszázadokon át a szerzetesek és a szerzetesnők minden héten elimádkozták mind a 150 zsoltárt: a kórusban énekelték őket a nappal és az éjszaka óráiban. A zsoltároskönyv volt a keresztény imádság nagy iskolája. A világiak többsége azonban nem tudott olvasni, nem volt könyve, és néhány kívülről megtanult imádságon túl alig tudott latinul. Hogyan kapcsolódhattak be ebbe a szüntelen dicséretbe? A válasz, amely lassan, több évszázad alatt formálódott ki, egy napon a rózsafüzér lett.
Az imák számolása ősi gyakorlat. A 4. században egy Pál nevű sivatagi szerzetesről azt mondták, hogy naponta háromszáz imát mondott el, és mindegyikért félretett egy kavicsot. A középkori Nyugaton azok, akik nem tudták olvasni a zsoltároskönyvet, helyette 150 Miatyánkot imádkoztak, és ezeket „paternoszter”-nek nevezett szemfüzéreken számolták. A londoni szemkészítőkről kapta nevét a Paternoster Row, a coventryi Lady Godiva pedig drágakövekből álló füzért hagyott hátra végrendeletében, amelyen imáit számolta.
A 12. századra az angyali köszöntés – Gábriel és Erzsébet Máriához intézett szavai (Lk 1,28.42) – elterjedt imádság lett, és a jámbor hívek ötvenesével kezdték ismételni, vagy 150-es sorozatokban, amelyeket „Miasszonyunk zsoltárának” neveztek. Jézus nevét később, a középkor folyamán fűzték hozzá. A záró könyörgés – „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért” – a 15. században terjedt el, és az 1568-as római breviárium rögzítette.